Pente/ πέντε
2013-2018
21 septembre 2018 - 18 octobre 2018
La
révolution sociale seule aura la puissance de fermer en même temps tous les
cabarets et toutes les églises.
Bakounine
Après cinq années d’existence à
Budapest, la galerie Cave Canem
fermera ses portes fin septembre pour les rouvrir sous une autre forme à Athènes en 2019. À cette occasion, des restes agrémentés feront
office de rétrospective[1]. À
défaut de bilan, nous avons choisi un
lanx (plateau, pot) alors qu’il en faut deux pour une balance. Le lanx, d’y mettre ou d’en sortir
componctions et présents a été finalement, au travers des images, ce qui a
conduit le projet de la galerie. Pendant cinq années, entre la boîte de Pandore
et le tonneau des Danaïdes, le travail engagé se résume bien loyalement dans
cette action double et simultanée de l’ajout et de la soustraction. Ajouter du
monde au monde (depuis où ?), soustraire quelque chose au monde (pour où ?).
Ainsi chaque artiste, écrivain ou architecte qui est venu ici, nous a aidé à poser cette question simple du « où
rester », du « depuis où le faire », du « qu’en est-il de
la place, du reste ? » du « que faire du où ? », pléthore il y en a … Dans l’introduction écrite en 2013 donc, nous
avions défendu l’idée que la trajectoire [sera] les rapports qu’entretiennent spectacle et disparition, sans se
croire tout-à-fait circonscrit dans une ligne qui se sauvegarde plutôt qu’elle ne
trace, nous avons pu commencer à énumérer non exhaustivement quelques pistes
qui formulent. Si nous pensons, c’est grâce à ces gestes qui, tenus au regard,
sont passés de la déclaration à la fumée, de l’histoire à la révélation, du
détachement à l’ombre. Alors enlever serait le principe qui a séjourné pendant
ces quelques moments de monstration, mettre un cache là où rien n’est caché ou
dans un même effort, retirer ce qui ne dépasse pas pour qu’enfin quelque chose
y fit supplément. Notre propos – abstrait de bon ton –
tendrait à signifier le manque, celui constructible, qui troue l’esthétique
pour en faire un réceptacle de l’inscrit, condition possible d’une autre
esthétique, sale et vivante, maculée
et donc vivante, dirons-nous. Mais nous
sommes encore dans cette époque où le spectacle ne finit pas de disparaitre. Les
gestes commis ici durant ces cinq années sont déjà les plâtras laissés après sa disparition effective. La
disparition effective du spectacle. Ainsi l’art se montre quand il ferme, quand
il clôt, quand, producteur de formes il les commet, pour dans leurs finitudes
fantasmées, les voir comme mémoires d’un geste, d’un événement, qui contiennent
les déchets d’une vertu rigor mortis : c’est-à-dire le
solide de la dépouille d’après.
fF
[1] Remercions ici alors :Bruno Lemoine, Amélie Darne,
Kristóf Varsányi, Nicolas Giraud, Matt Coco, Laurence Cathala, Damien Bonneau,
Dominique Meens, David Engert, Gergely
Eortzen Nagy, Olga Theuriet, Domonkos Benyovszky-Szűcs, Yann Lévy, Zsigmond Szabó,
Marcell Szabó, Réka Tóth, Réka Németh, Augustin Fontaine, Orsolya
Polyacsko, Imre Bartók.
Pente/ πέντε
2013-2018
2018. szeptember 21, 2018. október 18
Egyedül a szociális forradalomnak lesz elegendő ereje, hogy egyszerre zárjon be minden
mulatót és minden templomot.
Bakunyin
Öt év után a budapesti Cave Canem
galéria szeptember végén bezár, de 2019-ben Athénban egy másik formában
újra megnyitja kapuit. Ebből az alkalomból retrospektív tárlatot rendezünk a
Budapesten található, egyszer már kiállított művekből[*].
Mérleg híján egyetlen lanxot (tálca, edény) választottunk, még ha
kettőre volna is szükség az egyensúlyi állapothoz. Végtére is, képek által, egy
lanx szabta meg a galéria működését, attól függetlenül, hogy éppen mi
került bele, keserűség, levertség, vagy légies ajándék. Az öt év során, Pandóra
szelencéje és a Danaidák hordója között,
a galéria munkássága elég hűen összegezhető a hozzáadás és az kivonás
kettős és egyidejű tevékenységével. Világot adni a világhoz (honnan?), kivonni
valamit a világból (hová?). Így a művészek, írók vagy építészek azon egyszerű
kérdéseket szegezték nekünk: „hol maradjunk?”, „honnan cselekedjünk?”, „mi a
helyzet a megmaradt hellyel?”, „mit kezdjünk a hol kérdésével?”,
hasonlókból számos akad… A 2013-ban írt bevezető szövegben kiálltunk amellett,
hogy a spektákulum és az eltűnés között fennálló kapcsolat fogja
meghatározni választásainkat, és ahelyett hogy egy olyan vezéregyenest
követtünk volna, mely védi magát, mintsem hogy nyomot hagyjon, inkább a
teljesség igénye nélkül kijelöltünk néhány alapvető csapást és csapásirányt. A
gondolatok, ha voltak, csakis azon gesztusoknak köszönhető, melyek a szemünk
láttára járták be az utat az állítástól a füstig, a történelemtől a
kinyilatkoztatásig, az elkülönüléstől az árnyékig. Vagyis a kiállítások
alkalmával a ki-emelés volt a megmutatás alapelve; elfedni valamit ott, ahol
semmi sincs elrejtve, vagy ugyanezen gesztus értelmében, visszavonni valamit,
ami azért nem lép túl, hogy a helyén végre szupplementum jöjjön létre. Munkánk
a hiány jelölésére volt hivatott, az építhető hiányéra, amely azért üt lyukat
az esztétikán, hogy az inskripció, a véset gyűjtőedényévé váljon, egy másik,
mocskos és élő, tisztátalan, tehát életteli esztétikának a
lehetőségfeltételévé. De még mindig egy olyan korban élünk, ahol a spektákulum
nem tűnt el teljesen. Mégis, az öt év alatt megtett gesztusok már a tényleges
eltűnése után hátramaradt málladékok. A spektákulum tényleges eltűnése.
Ennyiben a művészet akkor mutatja meg magát, amikor bezárul, amikor
befejeződik, amikor elköveti az általa létrehozott formákat, hogy
fantazma-végegességeikben úgy lássa őket, mint egy olyan gesztus, egy olyan
esemény emlékeit, amely tartalmazza egy rigor mortis erény hulladékát:
vagyis a majdani hulla szilárdságát.
fF
Németh Réka és Szabó Marcell fordítása
[*] Köszönet a következőknek: Bruno Lemoine, Amélie Darne,
Varsányi Kristóf, Nicolas Giraud, Matt Coco, Laurence Cathala, Damien Bonneau,
Dominique Meens, Engert Dávid, Eortzen
Nagy Gergely, Olga Theuriet, Benyovszky-Szűcs Domokos, Yann Lévy, Szabó
Zsigmond, Szabó Marcell, Tóth Réka, Németh Réka, Augustin Fontaine, Orsolya
Polyacsko, Bartók Imre.
