In______
extérieur
23 mars 2017 – 15 mai 2017
2017. március 23. – 2017. május 15.
Apprendre à détourner les yeux de soi-même pour voir beaucoup de choses - cette dureté est nécessaire à tous ceux qui gravissent des montagnes.
Ainsi parlait Zarathoustra [Troisième partie, le voyageur],
Nietzsche
Au travers des différentes expositions de Cave
Canem, nous avons déjà disserté maintes fois sur ce qu’est une surface révélée, sur la transformation des
images, sur l’idée de leur(s) disparition(s) comme projection du monde dans le
monde, sur leurs lieux et leurs places, sur leurs existences comme contenants,
leur immémoriale actualité, et finalement comme visée, sur la question
aporétique de ce qu’il y a derrière elles et leur relation entre spectacle et
disparition, redoublant l’indiscrétion entre politique et esthétique. Bon
nombre de ces questionnements peut se cristalliser dans l’approche que Yann
Lévy fait de l’image. On pourrait d’abord dire que la tâche qu’il s’est fixé ressemblerait
au travail d’un géographe doublé d’un restaurateur de tableau qui tenterai peu
à peu et méticuleusement de gommer ses fonctions, celles de cartographier le
monde et d’inaugurer des limites d’une part, celles de faire disparaître les
affres du temps et de peindre de faux cieux d’autre part. L’intérêt premier que
l’on pressent alors est que cette tentative, ce but, sont aussi les outils par
lesquels le travail se construit. Les deux images peintes sur des bandeaux
verticaux – ici un ciel nuageux où le tumulte pointe, cher aux peintres
rococos, et une vue de montagne en été où les névés se font rares, cher aux
impressionnistes confirmés – s’entrelacent jusqu’à tenir une limite entre
l’identification malaisément reconstructible mentalement et l’envie d’y déceler
un motif. Mais sitôt le visiteur arrivé face à ce double paysage ou ce
tissage de deux vues nait en lui
l’idée de traverser l’image. La montagne se transforme en un remblai qui
pourrait devenir accessible, le ciel moins compact fait flirter la promesse
avec le praticable. Le support transparent et mobile qui fait de suite penser
aux rideaux de portes fait de lanières colorées ou au sas d’entrepôts, est un
passage ouvert où le mouvement du
corps passant le pas mettra en mouvement la limite, la rendant floue, animée.
Mettra en mouvement l’image, les images, d’une façon définitive dans le sens où
le visiteur provoquant cela n’en sera pas le spectateur, tout juste un témoin
aveugle qui cherche l’azimut (سمت, « le chemin »). Certain, et c’est là la bascule que ce travail
propose d’abord, de vivre physiquement le passage furtif d’entrer dans l’image.
Le temps que le ballet des lamelles s’épuise et peu à peu qu’elles reprennent
leurs places précaires, leur verticalité newtonienne, l’expérience s’est déjà
terminée depuis longtemps. Même a-t-elle eu lieu ? En cela l’interstice
entre l’image et cet aveuglement peut-il être défini spatialement ? Ou
comment entendre la citation qui ouvre ce texte : « … détourner les yeux
de soi-même… ». Regarder l’autre qui va traverser ? Se tenir dans la
position de celui qui regarde celui qui traverse aveuglément les images ? Ou plutôt peut-être par une dystopie optique devenue enfin
toute à la fois belle et incorrigible ? Soit traverser l’image sans jamais
y entrer.
fF
„Sokat csak az lát, ki megtanul eltekinteni saját magától – ily kemény legyen, ki hegyekre hág.”
Így szólott
Zarathustra
Nietzsche
A Cave Canem kiállításai már
számtalanszor megfogalmazták a kérdést, hogy mi a felfedett felület, mi a képek transzformációja, mi eltűnésük
gondolata mint a világ kivetülése a világban, mi a képek helye és tere, mi
tartalmazásként, és célként, elgondolt létezésük, ősrégi aktualitásuk, legvégül
pedig mi a spektákulummal és az eltűnéssel fenntartott viszonyuk mögötti aporetikus
kérdés, amely megkettőzi a politika és az esztétika közötti indiszkréciót. Yann
Lévy képi megközelítésében megannyi ehhez hasonló kérdés kristályosodik ki.
Először is azt mondhatnánk, hogy a vállalt feladat egy festményrestaurátor
geográfusi munkájához hasonlatos, aki lépésről lépésre, aprólékosan próbálja
meg kiradírozni saját szerepét: a világ feltérképezését és a határok felállítását
egyfelől, az idő nyomainak eltüntetését és hamis égboltok megfestését másfelől.
Az elsődleges elv tehát az, hogy a kísérlet egyben a munkát konstruáló eszköz
is. A vertikális szalagokra festett két kép – felhős ég, ahol a nyugtalanság összpontosul,
a rokokó festők kedvelt témája, és egy hegy nyári látképe, ahol a hónak már
alig van nyoma, amit pedig az hithű impresszionisták preferáltak – annyira összefonódik, hogy végül határt vonnak
a mentálisan, üggyel-bajjal rekonstruálható azonosítás és azon vágy közé, hogy mintát
társításunk hozzá. De amint a látogató szembe találja magát ezzel a kettős
tájjal vagy a két látkép szövedékével,
rögtön meg is születik benne a képen való átkelés gondolata. A hegy apró
töltéssé alakul, melyet könnyedén megmászhat, és a szórt anyagú égbolt a bejárhatóság
ígéretét lebegteti. Az átlátszó és mozgásban lévő hordozó – amely egyből a
színes szalagfüggönyt, vagy a raktárzsilipet juttatja idézi meg – egy nyílt átjáró, ahol az elhaladó test
lépése mozgásba hozza, homályossá és élettel telivé teszi a határvonalat.
Véglegesen mozgásba hozza a képet, a képeket, abban az értelemben, hogy a
látogató nem néző többé, egész egyszerűen vak tanú, aki az azimutot (سمت, « út » ) keresi. Ez volna a jelen mű elsődleges fordulópontja: fizikailag
megélni a képbe való belépést. Amíg a lapok balett-tánca csillapodik, és lassan
visszatérnek bizonytalan helyükre, newtoni vertikalitásukba, addigra az élmény
már rég véget ért. Volt-e egyáltalán? A kép és a vakság közötti hasadékot vajon
meg lehet-e térben határozni? Vagy hogyan értelmezzük a szöveget indító
idézetet: „...eltekinteni saját magától...”.
Nézzük a másikat, ahogy keresztül halad? Maradjunk annak a pozíciójában, aki azt
nézi, aki vakon keresztülhalad a
képeken? Vagy talán inkább egy egyszerre széppé és javíthatatlanná vált optikai
disztópiként kellene érteni? Átkelni a képen, soha
belépvén rajta.
fF
Németh Réka és Szabó Marcell fordítása