12

Benyovszky-Szűcs Domonkos
Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással
2016. május 20. – 2016. június 3.

Nihilista az, aki nem gondol bele a semmibe 

(Heidegger)

Kéz kezet mos 

(Seneca)

Mi marad meg abból, ami még be sem következett? Ez, kérdés formájában megfogalmazva, az ‘aktuális’ definíciója. És ez a Benyovszky-Szűcs Domonkos munkái és mostani kiállításának címe mögött meghúzódó kérdés is. A három itt a Cave Canem-ben kiállított darab mintegy a negatívját képezi le e kérdés három alakváltozatának. Vagy még inkább három módját mutatja be annak, ahogyan e kérdést föltehetjük, illetve annak, ahogyan az aktuálitás, mint éppen íródó kérdés, kimondható. Először is, az újságok fantomatikussá torzított címlapjai feltárulkoznak, másodszor, a vastag üveglap a tényleges használat által betölti funkcióját, végül a kalózalkalmazásokra vonatkozó dokumentumok feltárják a saját valóságukat. Parrhasios és Zeuxis antik példázatával illusztrálhatjuk először azt, amiről itt szó van. Zeuxis olyan valósághű szőlőfürtöket festett, hogy az megtévesztette a madarakat, és megpróbáltak belecsippenteni a szőlőszemekbe. Nagy sikert aratott. Kinek ne maradt volna tátva a szája eme megtévesztő látszat láttán? Magabiztosan szólította fel tehát vetélytársát Parrhasiost, hogy most ő is álljon elő saját művével. Ám Parrhasios nem festett egyebet, mint a freskóját elrejtő leplet. A valamit rejteni látszó lepel volt maga a valami. Itt először is a jelenlét-távollét problémája jelenik meg: mi van ott, amit nem látok? Azután a hiányé (a jelenlévő távollété). Végül a frusztráció: mitől vagyok megfosztva? Ami reaktiválja a hiányt, megkettőzi azt a hiányt, ami eleve szükséges feltétele a vágy kibontakozásának: mi az, ami hiányzik nekem abban, amit éppen látok? Mi marad abból, ami eddig még nem történt meg? A kérdés megválaszolatlanul marad, és semmilyen választ nem ismer el végérvényesen, mert a kérdezés fenntartása a biztosítéka annak a folytonosságnak, ami a nézést lehetővé teszi. És ez összefügg a csábítással, seductio-val (az elkülönítés, az elválasztás műveletével). Az újságok címoldalán az információtól elvágva a tartalom eltűnése teszi lehetővé magának a tartalomnak a megjelenését, és az aktuálisra vonatkozó kérdezés beindulását. Az üvegen a golyó által hagyott nyom tanusítja az esemény bekövetkeztét, amely eseményből nekünk csak az üvegbe fagyott eredmény maradt meg. Ennek vagyunk tanui, ennek az előidejűségnek, amitől immár nem véd meg minket a haszontalanná vált golyóálló üveg. A kalózalkalmazásokra vonatkozó dokumentumok megismétlik a cím (a szó mindkét értelmében) fantazmáját. A hozzájuk mellékelt két visszautasítás helyezi el végül e dokumentumokat a valóságban. Hogy ne szűnjenek meg nem beíródni (a lehetetlenség). A kiállítás címeként szereplő, a bűnvallásból vett idézet a második példa: Ha először is beismerem a bűneimet, bizonyos bűnnek tekintett cselekedeteimet és gondolataimat azért, hogy föloldozást nyerjek a nagy Másik szemében, akkor ebből önkéntelenül következik az a megkerülhetetlen kérdés, hogy vajon milyen bűnt kell elkövetnem ahhoz, hogy meghallgatásra talájak, hogy a nagy Másik végre leleplezze magát, és válaszra méltasson? Azaz, valamilyen formában jelezze a jelenlétét.

Mi marad abból, ami eddig még nem következett be, és ami ezáltal kétségtelenül meg van fosztva a tényleges jelenléttől. Nincsen semmi a jelenségek fátyla mögött. Mintegy az előbbi visszájára következik végül ebből egy másik kérdés, nevezetesen, a külvilágra, a külső valóságra vonatkozó kérdés. E kérdés saját megfogalmazásának csapdájába esve, saját konkretizációjának félreértéséből fakadóan csak az oszthatatlan maradék felől érthető meg. Ami nincs ott, az szabadon hagyja a teret a fantazmáinknak, hogy mégicsak tegyünk oda valamit. Itt e valami éppen a hiány. És e hiány a nézés, a tekintet lehetőség-feltétele. Benyovszky-Szűcs Domonkos munkái azt igyekeznek megmutatni, hogy e hiány az esztétika hiányának esztétikája önmaga nélkül, vagyis az a fantazma, hogy mégis csak lehet valami még a tökéletesen élethű szőlőfürtök mögött is. “Gyere ide, hogy én lehessek itt!” “Ne gyere ide, hogy én itt maradjak!” – az itt kiállított művek e kettős imperatívusz közös helyéről szólítanak meg.

fF
Szabó Zsigmond fordítása

Benyovszky-Szűcs Domonkos
En pensée, en parole, par action et par omission
20 mai 2016 – 03 juin 2016

Est nihiliste qui ne pense pas le néant.

Heidegger

Une main lave l’autre.

Sénèque

Que reste-t-il de ce qui n’est pas arrivé jusqu’ici ? C’est la définition, en forme de question, de l’actuel. C’est aussi la question sous-jacente du travail de Domonkos Benyovszky-Szűcs et du titre de l’exposition à Cave Canem. Les trois œuvres présentées sont ainsi, en creux, les avatars de cette question ou plutôt trois manières de la prononcer, de prononcer l’actuel comme une question en train de s’écrire. Les unes de journaux rendus fantomatiques se livrent enfin, l’épaisse plaque de verre tient son utilité par son emploi effectif et les documents de l’application virtuelle piratée rendent leur part de réalité. L’exemple antique de Parrhasios et Zeuxis nous en donne un premier témoignage. Zeuxis avait peint de si ressemblantes grappes de raisin que les oiseaux s’y trompaient. Il eut un grand succès. Qui ne pouvait pas être ébahi devant la tromperie révélée ? Il enjoignait alors Parrhasios de dévoiler sa fresque à son tour. Mais Parrhasios, lui, n’avait peint que le voile sensé cacher sa fresque. Le voile sensé cacher quelque chose était la chose elle-même. Ainsi, c’est tout d’abord la présence-absence qui est convoquée : qu’est-ce qui est là que je ne vois pas ? Puis le manque (l’absence présent). Enfin la frustration : de quoi suis-je privé ? qui réactive le manque, qui le double, le manque nécessaire au déploiement du désir : qu’est-ce qu’il me manque dans ce que je vois. Que reste-t-il de ce qui n’est pas arrivé jusqu’ici ? La question reste en suspens et n’autorise pas de réponse car le maintien de la question est le garant d’une perpétuité qui rend possible le regard. Et cela à avoir avec la seductio (l’action de prendre à part, de séparer). Séparés de l’information dans les unes de journaux, la disparition du contenu laisse apparaître le contenu lui-même et inaugure cette question de l’actuel, le verre impacté est le témoin d’une réalisation pleine d’une chose dont témoins, nous n’avons que le résultat qui s’est figé et dont l’antériorité qui ne fait doute, nous laisse pourtant alors sans défenses. Les documents de l’application piratée, réitère le fantasme de l’adresse (dans les deux sens du terme) et en adjoignant les deux refus, lui confère enfin sa place dans la réalité. Et pour que ça ne cesse pas de ne pas s’écrire. L’extrait du confiteor qui donne le titre à l’exposition est le deuxième exemple : si tout d’abord j’avoue mes fautes, certaines actions ou pensées considérées comme telles, pour être absous sous l’œil du grand Autre, suit alors la question cruciale, quelle faute dois-je commettre pour être entendu ? Pour que l’Autre se dévoile enfin et daigne me répondre ? C’est-à-dire signifier sa présence. 

Que reste-t-il de ce qui n’est pas arrivé jusqu’ici tant que, indubitablement, cette présence n’est pas effective ? Il n’y a rien derrière le voile des apparences. Pose comme à rebours, enfin, une autre question ; celle de l’extérieur. Et cette question prise au piège de sa formulation, de sa concrétisation, se fait entendre depuis le reste. Ce qui n’est pas là laisse le champ libre au fantasme d’y mettre quand même quelque chose. Ici, ce quelque chose est l’absence. Et cette absence est la condition de la possibilité du regard. Le travail de Domonkos Benyovszky-Szűcs tend à montrer que cette absence est l’esthétique de l’absence d’esthétique sans elle-même, le fantasme qu’il puisse y avoir quelque chose aussi derrière les grappes de raisin. Parlant d’un même endroit des deux impératifs : « viens ici que je sois là » « ne viens pas ici que j’y reste ».

fF