 |
 |
Dominique Meens /
Du signifiant dans la nature
12 décembre 2014
– 07 janvier 2015
Et,
quand il dit « Adieu ! » — « Adieu ! » dit aussi
Echo.
OVIDE
Ça s’écoute. Il n’y a pas d’arrière plan, ou seulement cela.
Voilà, en marge, ce qui résumerait, en gardant les yeux bien ouverts, ce que
nous propose Dominique Meens. Cela implique l’idée qu’il n’y a pas non plus de
lieu de naissance de la parole ou seulement lui. Dans cette pièce sonore tout
est fait pour que la distance et le centre soient repoussés jusqu’à ce que
l’auditeur ne produise que des images vides,
et si l’imagination, l’effort d’imagination est mis à mal, cet épuisement reste
imperceptible et inatteignable. La seule phrase présente, parmi les sons de la
nature et des activités humaines, rapporte la demande de la clôture. L’image
acoustique, le signifiant s’appui alors depuis une non-réponse ou d’une réponse
supposée, et du fantasme des conséquences. Elle bute et en butant réinjecte sa
visée dans la décomposition de la phrase, auréolée des bruits précédents et
suivants. La demande de la clôture est alors la demande du regard extérieur en
restant ce qui est fermé et visible depuis l’intérieur. On touche à ce que la
banalité du monde n’est que son délai. Seulement ça. Une scotomisation de la scotomisation et ce délai
est ce qui ne cesse pas de ne pas s’inscrire. Ainsi, ces 36’54’’ se développent
comme la bouteille de Klein et ici c’est non pas le propos de la phrase mais ce
qui ne reste pas avant et après son énonciation qui imprime l’écoute, qui en défini
le prolongement ; qui balbutie dans le vide entre la vérité et le
savoir. La représentation des raisons
de l’absence est alors ce qui s’écoute.
On attend qu’il n’y ait pas de
réponse, définitivement.
fF
Dominique Meens / A jelölő(ről) a természetben
2014. december 12. - 2015 január 07.
2014. december 12. - 2015 január 07.
„ És amikor azt mondja Isten veled- veled válaszolja Ekho”
/Ovidius/
Hallható. Nincs háttér vagy csak
ez. Íme ennyiben foglalható össze mindaz, amit Dominique Meens nekünk megmutat,
ha a szemünket alaposan kinyitjuk. Ebben benne van az a gondolat is, hogy a
beszédnek hiába is keressük a születési helyét, a forráspontját. A Dominique Meens által létrehozott hangkompozícióban minden azt a célt
szolgálja, hogy a távolságot és a középpontot olyan messzire távolítsa el a
hallgatótól, hogy ez utóbbi márcsak üresképeket
lásson maga előtt. És ha a képzelőerő, a fantázia erőfeszítése itt kimerül, e
kimerülés is észlelhetetlennek és elérhetetlennek bizonyul. A természeti zajok
és emberi tevékenységek által keltett zörejek közé egyetlen mondat kerül, amely
a lezárás követelményét fogalmazza meg. Az akusztikus kép a jelölő, tehát a
válasz hiányára egy feltételezett válaszra, illetve a következmének fantazmáira
támaszkodik. Megtorpan, és így megbotolva visszaínjektálja megcélzott értelmét
a mondat széttöredezésének folyamatába. Ezt a dekompozíciós folyamatot a
korábbi és későbbi zajok felhője veszi körül. A lezárás követelménye tehát egy
olyan külső nézőpont követelménye, amely a zártban és a csak belülről
láthatóban kellene, hogy megjelenjen. Ezen a ponton érzékelünk valamit a világ
banalitásából, amely tulajdonképpen nem egyéb, mint késleltetés. Csak
késleltetés.A látótérkiesés látótérkiesése és ez a minimális késedelem az, ami
nem szűnik megnem beíródni. Pontosan
ugyanígy ez a 36 perc 54 másodperc úgy fejlik ki, mintha egy Klein üveg lenne.
Persze ez a topológiai alakzat nem a mondatértelmére vonatkozik, hanem éppen
arra, ami a kimondása előtt és után nem történik meg, és e hiány által fogva
tartja a figyelmet és fenntartja a várakozást; az a valami, ami az igazság és a
tudás közötti űrben duruzsol. Amit hallunk tehát, az a hiány észokainak
reprezentációja.
Arra várunk,hogy ne legyen
válasz, hogy a válasz véglegesen elmaradjon.
fF
Szabó Zsigmond fordítása
